Egy szép napon a daliás királyfi sétára indul az erdőben. Haját lágy szellő borzolja, kardja csillog, cipőjére még az avar sem mer rátapadni. Ő maga a két lábon járó tökéletesség. Éppen azon gondolkodik, mennyire unalmas már mindenki számára ennyire jóképűnek lenni, amikor egyszer csak különös alak bukkan elő a fák közül.
Egy csúf, görbe hátú, bibircsókos boszorkány áll előtte. Olyan ronda, hogy az erdő még a madárdalt is elhallgatja egy pillanatra. A vállán pedig ott ül egy holló – fekete, fényes tollú, és olyan tekintettel, mintha pontosan tudná, milyen rossz döntést készül hozni a királyfi.
A boszorkány végigméri a fiút, majd bájolgó hangon, ami inkább hasonlít egy nyikorgó pinceajtóra, így szól:
– Szépséges királyfi… ha megmondod, milyen állat ül a vállamon… magadévá tehetsz!
A királyfi úgy megdöbben, hogy egy pillanatra még a szépségében is elbizonytalanodik. Zavartan felnéz a vállon ülő lényre. A holló oldalra dönti a fejét, mintha drukkolna, hogy a fiú elrontsa.
A királyfi nagyot nyel, aztán óvatosan megszólal:
– Zsiráf?
A boszorkány elmosolyodik, a holló pedig felkárog, mint aki feladta a reményt.
– Határeset… de elfogadom.
