A magánnyomozó iroda ajtaja csapódva nyílik ki, és belép egy zaklatott, vörösre sírt szemű asszony. Még a táskája is remeg a kezében, miközben odabotorkál a recepciós pulthoz. A két detektív, akik éppen kávét kevergetnek, egyszerre kapják fel a fejüket.
– Kérem… – szipogja az asszony –, nekem… nekem iszonyúan gyanús a férjem. Félek, hogy… hogy megcsal.
A recepciós együttérzően bólint.
– Értem, asszonyom. Nyugodjon meg, nálunk a legjobb megfigyelők dolgoznak. Ráállítjuk a legkiválóbb emberünket.
– Nem, nem! – csóválja meg az asszony rémülten a fejét. – Kérem, állítsák rá a leggyengébb detektívet.
A nyomozók összenéznek. Az egyik félhangosan meg is kérdezi:
– Nem értem, asszonyom… miért pont a leggyengébb detektívünket szeretné? Hiszen így kisebb az esély, hogy időben elkapjuk, amit a férje csinál!
Az asszony megfújja az orrát, és elcsukló hangon így felel:
– Pontosan ezért! Nem szeretném… ha a gyanúm… véletlenül beigazolódna.
