A nagymamám 87 éves, de ezt legfeljebb a személyi igazolványa bizonyítja. Reggeltől estig sürög-forog, gondozza a kertet, főz, süt, és ha valaki megpróbálja átvenni tőle a munkát, úgy néz rá, mintha éppen el akarná venni tőle az életkedvét. A kapát még mindig úgy forgatja, hogy mellette én érzem magam nyugdíjasnak.
Amikor legutóbb meglátogattam, természetesen azzal indítottam, hogy segítek a kertben. A segítségből végül annyi lett, hogy én hordtam a vödröket, ő pedig egyedül elvégezte a munka javát. Mire végeztünk, leültünk egy padra a diófa alá, és előkerültek a szokásos falusi történetek. Ki mit csinált, ki veszett össze a szomszéddal, és persze Marika néni sem maradhatott ki a napi hírekből.
Aztán egyszer csak a nagyi elhallgatott.
Megfogta a bal lábát, felsóhajtott, és azt mondta:
– Jaj, ez a bal lábam mostanában egyre jobban fáj…
Próbáltam megnyugtatni.
– Nagyi, egész délelőtt dolgoztál. Ráadásul 87 éves vagy. Ilyenkor már természetes, hogy néha fáj egy-egy ízület.
Rám nézett azzal a jellegzetes tekintetével, amelyből már előre tudtam, hogy rossz úton járok.
Egy pillanatig csendben maradt, majd teljes magabiztossággal odavágta:
– Ne beszélj butaságokat! A jobb lábam is 87 éves… az mégsem fáj!
Ott ültem mellette teljesen lefegyverezve. Nem tudtam vitatkozni, mert valahol tényleg volt logika abban, amit mondott. Csak nevetni tudtam.
Azóta is, amikor valaki túl tudományosan próbál megmagyarázni valamit, mindig eszembe jut a nagyi utánozhatatlan érvelése. Lehet, hogy nem tankönyvbe való, de egy biztos: ilyen válaszra tényleg nehéz bármit mondani…
