Már egész héten alig lehetett Alexát leállítani.
Akár a liftben futottunk össze, akár a konyhában készítettük a kávét, mindig ugyanoda lyukadtunk ki.
Tamáshoz.
Ha rajta múlt volna, valószínűleg még a havi értekezleten is róla tart prezentációt.
– Képzeld, tegnap csak úgy meglepett a kedvenc sütimmel!
– Tudja, melyik filmeket szeretem.
– Olyan figyelmes, hogy néha már zavarba jövök.
Komolyan azt hittem, végre megtalálta azt a férfit, akire mindig is vágyott.
Aztán egyik reggel, miközben a kávéfőző előtt álltunk, teljesen közömbös hangon odavetette:
– Egyébként tegnap szakítottunk.
Majd fogta a bögréjét, és kisétált.
Ott maradtam lefagyva.
Egész nap ezen járt az eszem.
Este végre beültünk a kedvenc teraszunkra.
A pincér letette elénk a limonádét, én pedig nem bírtam tovább.
– Na jó… ezt muszáj elmondanod. Mi történt? Múlt héten még azt mondtad, ő a tökéletes férfi.
Alexa belekortyolt az italába, majd teljes nyugalommal megszólalt.
– Kiderült, hogy nem ugyanazok az érdeklődési köreink.
Pislogtam.
– Ezt hogy érted?
Elmosolyodott.
Olyan mosollyal, amiből tudtam, hogy valami nagyon csípős válasz következik.
– Hát… én a klasszikus rockot szeretem.
Kis szünetet tartott.
– Ő meg a legjobb barátnőmet.
Néhány másodpercig csak néztem rá.
Aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
Nem azért, mert vicces volt, ami történt.
Hanem mert ennél tökéletesebben aligha lehetett volna összefoglalni a szakítás valódi okát. 😄
