Babett és a rögvalóság nagyjából olyan viszonyban vannak egymással, mint a rántott hús a vegán fesztivállal: nyomokban sem tartalmazzák egymást. Ő szentül hiszi, hogy valójában egy Monacóból elrabolt hercegnő, akit a sors büntetésből rakott le a pesti flaszterra. Ezt a kozmikus tévedést pedig azzal kompenzálja, hogy a várost a saját privát VIP-szalonjaként kezeli.
Múlt héten a Margitszigetre beszéltünk meg egy délutáni pletykálást. Én, mint a plebs egyszerű gyermeke, megváltottam a jegyem a 26-os buszra. Hiba volt. Odabent stabil szaunahangulat uralkodott, a műanyag ülés konkrétan ráolvadt a combomra, a levegőt pedig harapni lehetett. A résnyire nyitott ablakok annyit értek, mintha egy tüsszentéssel akarnám eloltani a tarlótüzet. Mire leizzadva, a fokhagymás dezodorillatú tömegből kiszabadulva odaértem a padunkhoz, már azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.
És ekkor megpillantottam Babettet.
A harmincöt fokos hőség ellenére úgy festett, mintha egy prémium hűtőgépből lépett volna ki. Míg én a lefolyt sminkemet törölgetve lihegtem, ő tökéletes, beállított hajjal pózolt a fák árnyékában. A sminkje konkrétan fittyet hányt a fizika törvényeire.
– Kocsival jöttél, mi? – rogytam le mellé, és a hangomból csak úgy csöpögött a ragacsos irigység.
Babett olyan arisztokratikus legyintéssel reagált, amitől a brit királyi család is elismerően csettintett volna. – Hát persze! – csilingelte. – Kizárt, hogy felszálljak arra a heringjáratra a pórnép közé. Hogy én ott izzadjak másokkal? Kizárt. A klíma alapvető emberi jog.
A vicc az, hogy pontosan tudom: Babett számláján sincsenek milliók. Egy tizenöt éves, karcos kis kompakt autóval jár, amit úgy vezet, mintha egy páncélozott G-Mercedes lenne, és még a sarki dohányboltba is azzal gurul le. Gondoltam, kicsit visszarángatom a földre.
– És az nem fáj, hogy a benzin ára megint a csillagos eget súrolja? – dobtam be a csalit.
Na, ekkor jött a zsenialitás. Babett arcára kiült a davosi világgazdasági fórumok komolysága. Megköszörülte a torkát, és olyan magabiztossággal, mint aki épp most oldotta meg a globális inflációt, kijelentette:
– Drágulás? Engem ez egyáltalán nem érint. Nem is értem a drámát. Én akárhányszor megyek a kútra, mindig fixen ötezerért tankolok!
Abban a másodpercben megállt az élet a Szigeten. A madarak elnémultak, a Duna folyása megfordult. Csak ültem ott, néztem a tökéletesre rúzsozott száját, miközben az agyam recsegve-ropogva próbálta feldolgozni ezt a forradalmi közgazdasági elméletet.
Végül csak megadtam magam a zsenialitásának. Hát persze! Minek stresszelni a literenkénti árakon, ha a matek ilyen végtelenül, babettesen egyszerű?
