Pista bácsi és Mariska néni negyven éve nyomták együtt az ipart, így már a másik szemöldökrángásából tudták, hány óra. A muskátlis házfalak közé beégett a kávéillat és a napi rutinná vált, félvállról vett veszekedések zaja. Bár a hajuk már rég őszbe fordult, a köztük lévő adok-kapokból semmit sem veszítettek az évek alatt.
Pista bá’ édességfüggősége konkrétan legendás volt a faluban. Ha a felesége nem figyel, valószínűleg a pörköltet is leönti egy kis juharsziruppal. Az öreg komplett csempészhálózatot épített ki a saját portáján: a sublót mélyén, a vasalt zsebkendők között drazsék lapultak, a fészerben pedig egy üresnek álcázott festékesbödön rejtette a dupla csokis kekszeket a nehezebb napokra.
Mariska néni viszont egy fodrászatban felejtett wellnessmagazin hatására úgy döntött, hogy az ura addig fog élni, amíg ő akarja.
– Pistám, a sárgarépa az új barátod, a konyakmeggy meg az ellenséged! – adta ki a parancsot, és menetrendszerűen tolta az öreg elé a mocsárszínű zabkásákat meg a párolt kölest.
Egy viharos nyári délutánon Pista bá’ beszorult a házba. A dunyha alá vackolva tévézett, de az agya már a tökéletes bűntényen pörgött: hogyan osonhatna ki a konyhába a nyikorgó parketta kikerülésével egy kockacukorért. Ekkor nyílt az ajtó.
Mariska néni lépett be, de a kezében nem a szokásos, büntetésnek is beillő gyógytea volt, hanem egy akkora, szivárványszínű búcsús nyalóka, mint egy traktor dísztárcsája. Úgy csillogott a félhomályban, mint a megváltás.
Az öreg szemei azonnal kipattantak. Azt hitte, ez a jutalom az ebédre hősiesen, arcizomrándulás nélkül lenyelt spenótért. Remegő kézzel vette el a pálcikát, Mariska néni pedig egy angyali, sokatmondó mosollyal nyugtázta a dolgot.
Pista bácsi azonnal rácuppant. Úgy falta az édességet, mint egy ötéves karácsonykor. Az epres-málnás cukormáz azonnal elborította a harcsabajszát, a boldogságtól szinte hallucinált.
– Ízlik az édesség, apjuk? – kérdezte Mariska néni, miközben a glória szinte ragyogott a feje felett.
– Te jó ég, anyjuk, ez valami isteni! – hümmögött az öreg behunyt szemmel. – Ilyen jót utoljára a múlt században ettem!
Mariska néni elégedetten bólintott, majd a szoba sarka felé sandított, ahol Bodri, a hurkatestű tacskó békésen szuszogott a rongyain.
– Na látod! – mondta a néni, és a hangjába hirtelen hideg, győzedelmes él költözött. – Akkor végképp nem értem, hogy a kutya miért köpte ki az imént a szőnyegre…
Pista bácsi torkán megakadt a falat. A cuppogás azonnal megszűnt. Lassan, mintha egy horrorfilmben lenne, kinyitotta a szemét, és a sarokba nézett. Bodri a kosárból pont ekkor nézett rá egy végtelenül bűntudatos, gyanúsan nyálas pofával, és lassan megnyalta a szája szélét.
Mariska néni halkan kuncogva megfordult, és egy határozott mozdulattal lekapcsolta a lámpát.
