Szombat délután, az idő tökéletes, a hangulat viszont hagy némi kívánnivalót maga után. Mi ketten a kanapén gubbasztunk: én az Instagramon pörgetem az influenszereket, akik épp valami trópusi szigeten kortyolgatják a méregdrága koktéljukat, miközben a szerelmük suttogva mond verseket a fülükbe.
Oldalra pillantok Balázsra – vagyis Petire, ahogy épp az események sodrásában hívom. A kisujjával elmélyülten az orrát piszkálja, a tekintete pedig egy autós videóra tapadt. Romantika-szint: a béka feneke alatt, bőven mínuszban.
Elkezdek magamban forrongani. Mikor kaptam utoljára virágot? Nőnapon, egy sarki benzinkutas, kókadt tulipán képében, amin még az árcédula is ott virított. A „romantikus vacsora” pedig egy akciós, féláras családi pizzából állt, amin majdnem ölre mentünk az utolsó szeletért.
Elég volt! Nő vagyok, vágyom a nagybetűs Gesztusokra! Itt az ideje, hogy felrázzam ezt az érzelmi nihilistát. Készen állok a nagy monológgal az elhanyagolt női lélek fájdalmáról.
És ekkor, mintha a sors is úgy akarná, Balázs leteszi a telefont. Felém fordul, egyenesen a szemembe néz, és a tekintete olyan mélynek tűnik, mint egy óceáni árok. Na, végre! Rájött, hogy itt az ideje valami nagy vallomásnak!
Megtöri a csendet:
– Na, mit szeretnél?
Ez az! – gondolom, és a drámai hatás kedvéért még egy kicsit el is bólintok. Most vagy soha. Kihúzom magam, és a hangomba vegyítek némi sértődött, elszántságot:
– Igazán lehetnél már egy kicsit romantikusabb! Halmozz el bókokkal, lepj meg virágcsokorral, és vigyél el valami igazán menő, drága étterembe!
Beáll a nagy, feszült csend. Várom, hogy bűnbánóan megfogja a kezem, és bocsánatért esedezzen.
Balázs arca azonban megmerevedik. A mély, lelki kapcsolódás szikrája nyomtalanul eltűnik, helyét átveszi az az őszinte, férfias értetlenség, amit csak akkor látni, ha egy férfi egy kvantumfizikai képletet próbál megfejteni. Lassan megvakarja a tarkóját, és egyetlen, kíméletlen mondattal rombolja porig a rózsaszín álmaimat:
– Én csak arra voltam kíváncsi, hogy mit hozzak a Lidl-ből?
