A doki egyszer csak meghallja, hogy hatalmas veszekedés van a rendelője előtt. Kinéz az ablakon, és látja, hogy a 70 éves Piri néni épp hadakozik a 80 éves Béla bácsival. Sóhajt egyet, kimegy hozzájuk, betereli mindkettőt a rendelőbe, és így szól:
– Ej, Piri néni – kezdi tapintatosan, miközben leülteti őket –, hát mért kell így összebalhézni az utcán?
Piri néni szégyenlősen lesüti a szemét, az ujjait tördelve hebegi:
– Jaj, doktor úr… olyan nagy szégyen ez!
– Ugyan már, Piri néni, hát magunk közt vagyunk! – legyint a doki. – Mondja csak el bátran.
– Hát… az van doktor úr – suttogja Piri néni –, hogy ezzel az emberrel már nem bírok! Egy hete ágaskodik neki! Egy hete!
A doki úgy megdermed, mint akit lefagyasztott valaki. Ő még csak ötvenes, és úgy örül, ha hetente egyszer minden összejön… erre meg itt van Béla bácsi, aki úgy tűnik, a saját biológiai óráját valami turbóra tette.
– Na… hát akkor nézzük csak meg! – mondja, magabiztosságot erőltetve magára. – Béla bátyám, mutassa!
Béla bácsi lelkesen áll fel, mintha csak díjat készülne átvenni, és hát… tényleg: áll az, mint a cövek, mintha valaki szögbelövővel rögzítette volna.
A doki csak vakarja a fejét, hümmög, mocorog, de aztán nekiáll megvizsgálni. Felhúzza a bőrt… majd hátrahőköl:
Valami fekete mászkál odabent, körbe-körbe.
Fog egy nagyítót. Közelebb hajol. Kikerekedik a szeme.
– Nini… hát ez egy hangya! – kiált fel.
Fog egy csipeszt, finoman beletunkolja, majd tikkelő pontossággal kiveszi a potrohos kis betolakodót.
És abban a pillanatban, mintha elvágták volna: Béla bátyám harci lobogója lelohad.
– Jaj, doktor úr! – sóhajt megkönnyebbülten az öreg. – Hát ez aztán segítség volt! Mivel tartozom?
A doki elmosolyodik, elteszi a csipeszt, majd büszkén így szól:
– Semmivel, Béla bácsi. De a hangya marad!
