Még régen történt, amikor egy isten háta mögötti kis benzinkúton húztam az igát. Megáll egy csillogó-villogó, nullkilométeres VW kisbusz, kiszáll a főhősünk – tipikus „kicsit több az egóm, mint az IQ-m” típus –, megtankol, majd bevonul a boltba, mint aki a saját privát szigetét jött megvenni.
Odabent előbányászta a pénztárcáját, és mint egy rossz gengszterfilmben, elkezdte pörgetni a húszezreseket. Nem egyet, nem kettőt, hanem vagy hatszázat.
Oda-vissza számolta őket, közben meg olyan flegmán méregette a választékot, hogy a többi vásárló már a falat kaparta. Szóltam neki, hogy öcsém, itt nem a tőzsdei jelentést várjuk, hanem a kútfej számláját, mivel mások is várnak.
A srác csak felhúzta a szemöldökét, nagy kegyesen átszámlálta még egyszer a köteget, majd konkrétan odacsapta a pultra.
– Erre a pesti cégre lesz a számla – jelentette ki fennkölten. – Mi Pestről jöttünk, tudod?
Csak néztem rá, mint borjú az újkapura. Mi köze van a számlázáshoz annak, hogy honnan jött?
Kifizette a tízezer forintos tankolást, elindult kifelé, én meg utánaszóltam:
– Hé, a visszajáró tízest elfelejtetted!
Ő csak legyintett, mint aki a napokban hagyta el a vagyona egy tizedét:
– Jaj, tényleg? Bár nem oszt, nem szoroz… – mondta, majd visszajött, és a „maradék” pénzből vett egy kólát meg egy sportszeletet.
A királyi dráma akkor kezdődött, amikor az ajtó kivágódott, és berontott az igazi főnök. A fazon úgy ordított, hogy beleremegett a kútoszlop:
– MI A F*SZOM TARTOTT EDDIG, ÁKOS?! ÉS A CÉGES PÉNZBŐL NE MÁR ILYEN SZAROKAT VEGYÉL, KERESEL TE IS, NEM?!
A srác arca olyan gyorsan váltott hullafehérből mélyvörösre, hogy öröm volt nézni. A kutasok, a vevők, de még a hűtőláda is majdnem elröhögte magát a kínos csendben. Ákos, a nagy pesti menő, ott állt a hatmillió forintjával és a sportszeletével, mint egy lebukott kisiskolás. Hát, a pesti felsőbbrendűség nem mindig takarja el az alkalmazotti státuszt.
