Azt mondják, a gyerekek szájából csak a tiszta igazság jön ki. Na, ez az a bölcsesség, amit a feleségem múlt szombat délelőtt óta legszívesebben törölne a Föld színéről.
A klasszikus hétvégi indulási pánik kellős közepén voltunk, épp a nagyszülőkhöz készültünk ebédre. Az asszony már jó háromnegyed órája elbarikádozta magát a fürdőszobában, hogy – az ő szavaival élve – „embert faragjon magából”. Én eközben hoztam a tipikus szombat reggeli apuka-formámat: kigurultam az ágyból, vaktában kikaptam valami hordhatót a szekrényből, magamra rántottam, majd teljes menetfelszerelésben elterültem a kanapén, és kómásan kortyolgattam a kávémat.
A kislányunk, aki épp a mindent vizsgáló, Sherlock Holmes-i korszakát éli, úgy döntött, hogy teljes körű megfigyelés alá vonja a terepet. Bevonult a fürdőszobába, fészket rakott a szennyestartó tetején, és tágra nyílt szemekkel, némán asszisztálta végig az édesanyja komplett metamorfózisát. Odakintről csak a hajlakk sziszegését, a hajszárító süvítését és a neszesszerből előkerülő végtelen számú ecset, tubus és tégely fémzaját hallottam. Esküszöm, a feleségemnek több ecsete van otthon, mint Michelangelo-nak a Sixtus-kápolna kifestéséhez, és mindegyiknek olyan szigorú, tudományos funkciója van, amiről nekem, egyszerű férfinak halvány gőzöm sincs.
Egyszer csak a lányom komoly arccal lépett ki a fürdőszobából. Úgy sétált át a nappalin, mint egy tudós, aki épp most fejtette meg a kvantumfizika legnagyobb titkát. Odajött a kanapéhoz, felmászott mellém, kényelmesen elhelyezkedett, és mélyen a szemembe nézett. Tudjátok, ez az a fajta drámai nézés, ami után egy hétéves szájából vagy egy világmegváltó igazság, vagy valami végtelenül kínos megállapítás szokott kibukni. Letettem a bögrét, vettem egy mély levegőt, és felkészültem az érzelmes apa-lánya pillanatra.
– Apu, ha nagy leszek, én is olyan szép leszek, mint te? – kérdezte a hatalmas, csillogó, ártatlan szemeivel.
Na, ott majdnem félrenyeltem a kávét. Én? Szép? Úgy festettem, mint egy másnapos medve, akit téli álom közben idő előtt zavartak fel a barlangjából.
Úgy döntöttem, elegánsan hárítom a labdát, és egyúttal gyűjtök néhány jó pontot a feleségemnél is – hátha kihallatszik a fürdőbe, mekkora úriember vagyok. Elővettem a legmelegebb, legbölcsebb szülői mosolyomat, és lágyan azt mondtam:
– Szerintem inkább legyél olyan gyönyörű, mint az Anyu!
A kislányomat viszont nem olyan fából faragták, hogy bedőljön a diplomáciának. Az arca hirtelen komollyá vált, összevonta a szemöldökét, és egy mély, sokatmondó sóhaj kíséretében megrázta a fejét. Olyan gyilkosan racionális magyarázattal állt elő, hogy azóta is könnyesre röhögöm magam, ha eszembe jut:
– Nem akarok olyan lenni, mint Anyu! Végignéztem az egészet… először jön a krém, aztán a festék, a porok, a szempillaspirál, a rúzs, és még a hajával is küzdnie kell. De te? Te csak felkelsz, és máris kész vagy!
