A királynak volt egy gyönyörű lánya, aki mindig válogatós volt.
Amelyik kérő odajött, azt egy pillantással elintézte: „Túl magas!”, „Túl alacsony!”, „Túl bajszos!”, „Túl nem tetszik!” – nagyjából így működött nála az ismerkedés.
A király egy idő után belefáradt a sok visszautasításba, és így szólt:
– Elég volt! Bárki lehet kérő! Herceg, lovag, molnár, de még a koldus is, ha akar!
Ahogy ez a hír futótűzként terjedt, a szegény legény is meghallotta.
Gondolta, egy próbát megér – „Legfeljebb kiröhögnek, de azt már megszoktam” – és ő is beállt a sorba.
Amikor végül rá került a sor, a királylány végigmérte, majd se szó, se beszéd így szólt:
– Menjünk le a tópartra sétálni!
A szegény legény meg se tudott mukkanni, csak ment utána engedelmesen.
Amikor odaértek, a királylány egy kecses mozdulattal lehúzta a gyűrűjét, és minden előjel nélkül bedobta a tóba.
A legény pislogott kettőt.
– Na most – mondja a lány – vedd ki, és tedd a kezembe!
A szegény legény így is tett.
A királylány tátott szájjal ámult, majd végül nagyot sóhajtott:
– Na végre! Az a sok hülye előtted mind beugrott a tóba.
