Épp a vasárnapi kajakóma utáni romokat takarítottam el a konyhában, nyakig habosan, amikor hirtelen megváltozott a légnyomás. Megjelent mellettem a tizenhat éves lányunk, Lili. Ismeritek azt a nézést, ugye? A rebegő szempillás, „azonnal összeomlik az univerzum, ha nem kapom meg, amit akarok” verzió. Szinte hallottam a fejemben a drámai háttérzenét.
– Anyuuu… – kezdte abban a mézes-mázas, elnyújtott hangnemben, amitől a bankkártyám azonnal sírva menekülne a tárcám legmélyére.
– Nem. – vágtam rá, még mielőtt a mondat végére ért volna, és elzártam a csapot.
Lili pislogott kettőt, mint akit leöntöttek jéggel.
– De még nem is mondtam, mit akarok!
– Pénzt – mondtam a szemébe, miközben megtöröltem a kezem. – És a válasz továbbra is egy kőbe vésett nem. Múlt hónapban vettél egy sneakert, egy akkora kötött pulcsit, amibe három nagypapa is beleférne, meg egy nadrágot. A szekrényed ajtaja jelenleg is csak fizikai erőszakkal és szigszalaggal marad csukva. Külön irányítószáma van a ruháidnak!
Próbálkozott még a klasszikus „de ez limitált akció” és a „karácsonyig semmit nem kérek” klisékkel, de keményebb voltam, mint az infláció. Lili látta, hogy ezen a fronton elbukott, úgyhogy bevetette a B-tervet: az apját.
A konyhapultnak dőlve, a kávémat kortyolva figyeltem a másodfelvonást. A férjem gyanútlanul tévézett a kanapén, de ahogy meghallotta a közeledő papucsok csoszogását, láttam, ahogy próbálja felvenni a szigorú családfő-arcot.
Lili lehuppant mellé, és élesítette az ártatlan őzikeszemeket:
– Apu… adsz egy kis pénzt pár új göncre?
Láttam a férjem hátán, hogy megfeszül. Pontosan tudta, hogy ha beadja a derekát, tőlem kapja a hadüzenetet, de a kislánya ellenállhatatlan könyörgésével harcolni olyan, mint puszta kézzel megállítani egy lavinát.
– Dehát, Kincsem… szó szerint leszakad a szekrényed a ruháktól – mondta megfontoltan.
Gondolatban már adtam is neki egy álló ovációt. Megvan az egységes front!
Lili azonban nem adta fel. Hátradőlt, mély levegőt vett, és ledobta a tinédzserek atomfegyverét:
– De apu… a barátaim már mindent láttak rajtam!
Olyan világfájdalommal mondta ezt, mintha ez lenne az emberiség legnagyobb sorscsapása. A háttérben némán megforgattam a szemem. Kész, beíratom a színművészetire.
A férjem ekkor olyat lépett, amire senki sem számított. Teljesen komoly faarccal, a legnagyobb együttérzést színlelve ránézett a lányunkra, és csak annyit mondott:
– Ajaj… ez tényleg komoly probléma. Hát, sajnálom kicsim, de akkor nincs más választásod: le kell cserélned a barátaidat.
Olyan hangos nyerítés tört ki belőlem, hogy a kávém kis híján a falon landolt. Egy pillanatra még Lili szájszéle is megrándult a visszatartott nevetéstől, de a tini-büszkeség nagy úr. Tartotta a mélyen sértett pózt, felpattant, majd döngő léptekkel elviharzott, és olyan hangerővel csapta be a szobája ajtaját, hogy a csillár is beleremegett.
Odasétáltam a kanapéhoz, és adtam egy hatalmas pacsit a férjemnek. Ma a szülők nyertek 1-0-ra.
