A negyvenedik házassági évforduló estéjén az asszony és a férj a kanapén üldögélnek, a gyertyafény pislákol, a pezsgő félig tele a poharakban. Az asszony elérzékenyülve megsimogatja férje kezét.
– Drágám – mondja halkan –, ennyi év együtt… már az életünk felét egymás mellett éltük le. Úgy érzem, itt az ideje, hogy semmit se rejtegessünk többé. Ha van bármi, amit mindig is tudni szerettél volna rólam, de valahogy sose kérdezted meg… hát kérdezz most.
A férj elgondolkodik. Látszik rajta, hogy valami régóta feszíti. Köhög egyet, majd nagy levegőt vesz.
– Nos… igen, van valami. Éveken át törtem a fejem rajta. Mindig is furcsa volt számomra, hogy a hat gyerekünkből öt szinte kiköpött másai egymásnak… de a hatodik teljesen más. Más az arca, a természete, minden. Mindig azon tűnődtem, hogy… talán… neki más volt az apja?
Az asszony elsápad, lesüti a szemét. Egy pillanatig csend ül a szobára, csak az óra ketyeg.
Végül halkan megszólal:
– Be kell vallanom… igen.
A férj arca megdermed. Kibuggyan belőle a kérdés:
– Na és… ki az apja?
Az asszony lassan felnéz, majd így felel:
– Te.
