Aznap délután olyan csend volt az országúton, hogy szinte a tücsköket is hallani lehetett.
A kollégámmal már órák óta egy mellékút mellett álltunk traffipaxozni.
Autó alig járt arra.
A hőség pedig lassan mindenkit ingerlékennyé tett.
A társam már többször morgott magában.
– Legalább egy gyorshajtó jönne…
Mintha meghallotta volna valaki.
Néhány perccel később egy sötétszürke kombi suhant el mellettünk.
A traffipax azonnal pittyent.
108 km/óra.
Pedig ott csak hetvennel lehetett volna menni.
– Na végre! – mondta elégedetten a kollégám.
Felkapta a tárcsát, és leintette az autót.
A sofőr azonnal félreállt.
Nem vitatkozott.
Leengedte az ablakot.
A kollégám odalépett hozzá.
– Jó napot! Tudja, miért állítottam meg?
– Valószínűleg a sebesség miatt.
– Pontosan. Ezért most fel is fogom írni.
A sofőr nyugodtan bólintott.
Aztán teljesen váratlanul megszólalt.
– Biztos úr… inkább örüljön, hogy nem én írok magának.
A kollégám egy pillanatra teljesen lefagyott.
Megállt a toll a kezében.
– Ezt meg hogy érti?
– Maga kicsoda?
A férfi elmosolyodott.
– Nyugodjon meg.
Nem vagyok rendőr.
Nem vagyok politikus.
Nem is valami fontos ember.
Kis szünetet tartott.
– Én vagyok a környék temetkezési vállalkozója.
Még egy félmosoly.
– Ha mindenki ilyen tempóban közlekedik, nekem lesz a legtöbb munkám.
A kollégám néhány másodpercig csak nézte.
Aztán akaratlanul is elnevette magát.
Én pedig a szolgálati autóból már alig kaptam levegőt a nevetéstől.
Végül visszaadta a papírokat, és csak ennyit mondott:
– Rendben… de azért próbálja meg úgy intézni az üzletet, hogy minél később legyen szükség a szolgáltatásaira. 😄
