Délután három volt, amikor befutott a hívás: személyi sérülés a kertvárosi övezetben. A társammal, Karcsival azonnal bekapcsoltuk a szirénát, és fejben már a legrosszabbra készültem. Egy szakadó esőben áztatott, falevelekkel teleszórt aszfalt olyan, mint egy jégpálya – ott bármi megtörténhet.
Amikor megérkeztünk, a látvány inkább volt abszurd, mint drámai. Nem egy tömegkarambol várt minket, hanem egy negyvenes, öltönyös pasas, aki úgy gondolta, hogy a szakadó eső és a sárfelhordásos úttest ideális terep egy villámgyors elektromos rollerezéshez. Épp egy tisztességes pocsolya közepén ücsörgött, a méregdrága zakója a felismerhetetlenségig sáros volt, a csúcskategóriás rollere pedig bánatosan villogott a padkán. A mentősök már javában dolgozták a bokatörését.
A férfi, miközben a hordágyra emelték, kétségbeesetten kapta el a karomat:
– Biztos úr! – nyöszörögte fájdalmas ábrázattal. – Könyörgöm, ugorjon el a feleségemhez! Két utcával arrébb lakunk, a 12-es szám alatt. Mondja el neki, mi történt, de tegye nagyon óvatosan! Nagyon ijedős, érzékeny lélek, nem bírja a hirtelen sokkot!
Mit volt mit tenni, Karcsit ott hagytam a roncsokkal, én meg elindultam a címre. Útközben a rendőrakadémián tanult „gyászhír-közlő” protokollt ismételgettem magamban. Legyél határozott, de empatikus. Készülj fel a sikításra, a zokogásra, a drámai összerogyásra. A feleségek ilyenkor rendszerint elveszítik a talajt a lábuk alól.
Megérkeztem a takaros kis házhoz, és mély levegőt vettem. Felkészültem a legrosszabbra, és igyekeztem a lehető leginkább együttérző, nyugtató arckifejezést varázsolni az arcomra.
Az ajtó kinyílt. Egy hibátlan sminkben, kényelmes otthoni ruhában lévő, csinos hölgy állt előttem, aki láthatóan épp a békés, délutáni teázásából szakadt ki. Rám pillantott, és némi kíváncsisággal a hangjában megkérdezte:
– Valami gond van, biztos úr?
Vettem egy nagy levegőt, és a lehető leggyengédebb, már-már suttogó hangon közöltem:
– Asszonyom, a férje a nagy esőben megcsúszott az elektromos rollerével, és sajnos balesetet szenvedett.
Vártam a drámát. Vártam, hogy a szájához kapja a kezét, hogy elöntse a könnye, vagy legalább megtámassza az ajtófélfát. Ehelyett a hölgy egyszerűen átsiklott a tekintetével a vállam felett az udvarra, egyenesen a zuhogó esőbe. A szemei hirtelen tágra nyíltak, az arcára olyan őszinte, mélységes kétségbeesés ült ki, amit korábban csak akkor láttam, amikor valaki elveszíti a lottószelvényét, majd csak ennyit préselt ki magából:
– Te jó ég… és én elfelejtettem leszedni a ruhákat a szárítóról!
+1 videó
