Biztosan nektek is van legalább egy olyan barátnőtök, akinek a diszkréció kábé annyira az erőssége, mint nekem a pénzügyi tudatosság. Vagyis semennyire. Az én életemben ezt a posztot Reni tölti be, a sajátos „spórolási” stratégiám pedig nagyjából abból áll, hogy mindig megveszem a méregdrága dizájner cipőt, hiszen ha az eredeti árból levonjuk a harminc százalék kedvezményt, akkor én gyakorlatilag tiszta haszonnal zártam a napot. Logikus, nem?
Szóval egy unalmas, borongós kedd délután beültünk a törzshelyünkre – egy olyan indokolatlanul túlárazott, kézműves kávézóba, ahol a pincérnek is külön diplomája van a habmintákból. Épp egy laktózmentes, mandulatejes, háromszorosan átszűrt latte avokádót kortyolgattam a legnagyobb nyugalommal, miközben Reni mellettem már látványosan fészkelődött a dizájner székben. Látszott rajta, hogy valami elképesztően fúrja az oldalát. Úgy nézett ki, mint egy jól idomított vadászkutya, aki épp most szimatolt meg valami szaftos, első osztályú pletykát.
A téma természetesen Gábor, az új pasim volt. Gábor egyébként egy igazi, két lábon járó szent. Komolyan. Már csak azért is, mert lassan fél éve békésen tűri a napi szintű közelharcomat a futárszolgálatok embereivel. Múlt héten, amikor a futár zsinórban harmadszor csengetett az ajtónkon a „kihagyhatatlan és az életben maradáshoz elengedhetetlen” leárazások miatt, Gábor csak vett egy mély levegőt, és halkan megkérdezte:
– Kicsim, tényleg létszükséglet volt az a bluetooth-os, okostelefonnal szinkronizálható LED-es arctisztító kütyü?
A válaszom természetesen egy határozott igen volt. Könyörgöm, hát honnan máshonnan tudnám, hogy az arcom bal felét nem masszírozom elég tudatosan és körkörösen?
Reni eddig csak óvatosan kerülgette a forró kását, de én már túl jól ismertem a tekintetét. A csajos csevegésünk lassan átcsapott abba a stílusba, amit ő „mély baráti beszélgetésnek”, a hatályos jogszabályok viszont inkább „magánélet megsértésének” minősítenének.
Végül nem bírta tovább a nyomást. Széles mosollyal előrehajolt a pulton, könyökét az asztalra támasztotta, és bedobta a horgot:
– Na és milyen az élet az új pasiddal?
– Elképesztően jó! – feleltem azonnal, és büszkén vissza mosolyogtam rá.
De persze Renit nem a spirituális egymásra találásunk vagy a csillagfényes, mély beszélgetéseink érdekelték. Ő a rideg tényekre utazott. Még közelebb hajolt, a hangját pedig összeesküvő suttogásra fogta, mintha épp egy titkos hadi terv részleteit akarná kiszedni belőlem:
– Azt csicseregték a madarak, hogy irgalmatlanul vastag a pénztárcája. Na, igaz a pletyka? – kérdezte azzal a finom, nőies eleganciával, ami mellett egy buldózer is légiesnek tűnt volna.
A kérdés hallatán egy pillanatra megfagyott a kezemben a prémium kávéscsésze. Magamban már épp megforgattam a szememet ezen a hihetetlenül intelligens kérdésfelvetésen, de aztán hirtelen átfutott az agyamon a gardróbom jelenlegi állapota, a legutóbbi, igencsak pirosban lévő bankszámlakivonatom, és az a tény, hogy Gábor a múltkor szó nélkül rendezte a „csak egy rúzsért ugrom be a Douglas-be” jellegű, kisebb vagyonba kerülő ámokfutásomat. Győzött a józan önkritika. Végül is, lássuk be: egy igazi, megállíthatatlan pénznyelő automata vagyok, ha pláza közelébe kerülök.
Ránéztem Renire, tartottam egy drámai másodpercnyi hatásszünetet, majd a legkomolyabb, legőszintébb arcomat elővéve így feleltem:
– Te el sem tudod képzelni, mennyire! Már fél éve alkotunk egy párt, és még mindig nem ment csődbe mellettem!
