Éppen a kollégámmal ittuk a délutáni kávénkat a szolgálati autó mellett, amikor egy hatalmas fekete terepjáró felhajtott a járdára.
Nem keresett parkolóhelyet.
Nem állt meg a parkolóban.
Egyszerűen felgurult a járdára, közvetlenül a bankautomata elé.
A gyalogosok bosszankodva kerülgették, a sofőr viszont úgy pattant ki belőle, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Elegáns, jól öltözött nő volt.
Rá sem nézett senkire.
Határozott léptekkel odament az ATM-hez, és már kezdte is beütni a PIN-kódját.
Odafordultam a kollégámhoz.
– Ez a tied.
Ő csak elmosolyodott, majd nyugodtan odasétált.
– Elnézést, hölgyem… ez az ön autója?
A nő még csak hátra sem fordult.
– Igen. És?
– Csak szerettem volna megkérdezni, tudja-e, hogy tilos a járdán parkolni.
Erre végre ránézett.
– Most komolyan ezért zavart ide? Két perc az egész!
A kollégám végig udvarias maradt.
– Nem, hölgyem.
Kis szünetet tartott.
– Csak azt szeretném javasolni, hogy amikor végez a pénzfelvétellel, vegyen le még negyvenezer forintot is.
A nő értetlenül pislogott.
– Miért?
A kollégám halvány mosollyal felelt:
– Mert körülbelül ennyibe fog kerülni a parkolása.
Abban a pillanatban a magabiztos mosoly eltűnt az arcáról.
Lassan a rendőregyenruhára nézett, majd vissza az autójára.
Néhány másodperccel később pedig már a büntetőcsekk kitöltését figyelte… teljes csendben.
