Hetek óta úgy rettegtem ettől a naptól, mintha egy gyökérkezelést és egy adóellenőrzést sűrítettek volna egyetlen délutánba: eljött a hivatalos szülői bemutatkozás ideje. A tenyerem úgy izzadt, hogy azzal egy kisebb sivatagi oázist is újra lehetett volna telepíteni, miközben Hanna lazán, szinte fütyörészve lépkedett mellettem. Az én gyomrom viszont eközben a maximális fordulatszámú centrifugaprogramot pörgette.
Próbáltam az utolsó métereken infót kiszedni belőle, hogy csökkentsem a túlélési esélyeim kockázatát.
– Mit szeretnek? Politika, vallás, vegánság, laposföld-elmélet? Mi az, ami tiltólistás? – bombáztam a kérdésekkel, kapkodva a levegőt.
Már csak egyetlen sarokra voltunk a háztól. A pánik teljesen átvette az irányítást. Megtorpantam a kerítés mellett, kétségbeesetten elkaptam a kezét, és belenéztem a szemébe.
– Kérlek… Mondd el a legfontosabbat. Mit kell tudnom a szüleidről, mielőtt belépünk?
Hanna megállt, elgondolkodott, majd lazán megvonta a vállát.
– Hát… apu kábé két méter magas, száztíz kiló tömör izom, alapból úgy néz, mintha épp egy adósságot akarna behajtani, és régebben félprofi ketrecharcos volt – lökte oda olyan természetességgel, mintha csak az időjárásjelentést olvasta volna be.
A gyomromban lévő mosógép azonnal rövidzárlatot kapott. Egy kétméteres ex-ketrecharcos, aki nem mosolyog? Nagyszerű. Már láttam magam előtt, ahogy a bemutatkozó kézfogásnál a csontjaim finom porrá zúzódnak. Kellett egy utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatok. Hátha az anyukája egy kedves, sütiosztó, békés menedék.
– Ez… igazán megnyugtató – nyögtem ki félájultan. – És anyukád?
Hanna közelebb hajolt, és vészjóslóan elmosolyodott.
– Nem akarlak megijeszteni… de a százhatvan centijével tőle még apu is retteg.
És a legszebb az egészben? Egy szót sem hazudott. Amikor kinyílt az ajtó, tényleg az a kétajtós szekrény állt ott, akit leírt. A bicepsze vastagabb volt, mint a combom, az arca meg mintha gránitból lett volna kifaragva.
A horrorfilm viszont pont itt váltott át vígjátékba. A félelmetes óriáson ugyanis egy „A grill királya” feliratú, rózsaszín flamingós kötény feszült, a hóna alatt pedig egy masnis, apró yorkshire terriert szorongatott. Abban a pillanatban, ahogy a mögötte felbukkanó, törékeny anyuka ráripakodott: „Tibor, ne állj már ott, mint egy útszéli bálvány, engedd be a gyerekeket!”, a ketrecharcos jéghegy azonnal elolvadt, és ijedten, suta mosollyal lépett hátra.
Az „életveszélyes” édesanya pedig még le sem vetettem a cipőmet, de már a kezembe nyomott egy tálca meleg pogácsát, és úgy terelt a konyha felé, mintha ezer éve ismernénk egymást. A bénító rettegés, a gyomorgörcs meg a képzelt forgatókönyvek a harmadik pogácsa és az első közös nevetés után úgy tűntek el, mintha soha ott sem lettek volna.
