Egy hétköznap délelőtt a nő otthon tevékenykedik – pakol, porszívózik, rendezgeti a dolgokat. A férje dolgozik, a ház csendes. Egyszer csak erőteljes kopogás hallatszik a bejárati ajtó felől. Leteszi a portörlőt, odamegy, kinyitja az ajtót… A küszöbön egy idegen férfi áll. Elegáns kabát, udvarias mosoly – de a következő mondata mindent lerombol:
– Elnézést… csak azt szeretném megkérdezni: van önnek p!nája?
Az asszony lefagy, majd hirtelen vörös fejjel becsapja az ajtót az illető orra előtt. „Micsoda pofátlanság!” – morogva visszatér a házimunkához.
Másnap újra kopogás. Ugyanaz a férfi. Ugyanaz a mosoly. Ugyanaz a kérdés.
A nő még gyorsabban vágja be az ajtót, már remeg a dühtől. Este, amikor a férje hazaér, elmeséli neki a történteket, gesztikulálva, felháborodva.
A férj végighallgatja, aztán határozottan mondja:
– Hagyd csak rám, kedvesem. Holnap kiveszek egy nap szabadságot, itthon maradok. Elbújok az ajtó mögé, és amikor megint kérdezi azt a mocskos hülyeséget, csak mondd neki, hogy igen, van. A többit majd én elintézem!
Másnap a férj tényleg otthon marad, elbújik az ajtó mögött, már előre felhúzva magát. Amint várható, a kopogás pontosan ugyanabban az időben érkezik. A nő kinyitja az ajtót, a férfi pedig ismét ott áll a küszöbön, mintha csak semmi sem történt volna.
És felteszi a kérdést immár harmadszor.
A nő, ahogy megbeszélték, magabiztosan rávágja:
– Igen, van!
A háttérben a férj már öklöt szorítva várja a jelre, hogy kirohanhasson.
Az idegen azonban udvariasan biccent, és így szól:
– Kérem, rá tudná venni a kedves férjét, hogy az önét használja a feleségemé helyett?
