Lali úgy vágta be az előszobaajtót, mint egy túlélőshow győztese, aki épp most küzdötte le az Amazonas vidékét. A húsz zsebes terepmellényén több karabiner és bontatlan svájci bicska fityegett, mint egy Mount Everest-expedíción. A kezében tartott méregdrága karbonbotok még a bolt neonfényét szívták magukba, valódi vizet sosem láttak; az egyiken a vonalkódot próbálta a tenyerével takargatni.
Az arcára rásminkelte a „kemény férfimunka” meggyötört büszkeségét. Sántított egy kicsit a drámai hatás kedvéért, a vadonatúj túrabakancsára pedig gondosan rászárogatta a sarki kocsma melletti pocsolya sarát. Biztos, ami biztos.
A folyosó végén Kinga támasztotta a komódot egy bögre teával. Olyan hideg, analitikus tekintettel mérte végig az urát, mint egy sokat látott repülőtéri vámtiszt, aki kiszagolja a csempészárut.
– Hú, szívem, brutális menet volt! – fújtatott Lali, és teátrálisan lebaszta a horgászládát a padlóra. – Tiszta vadon… szúnyoghadak, puszta túlélés! De megérte. Tibcsivel úgy fogtuk a pontyokat, mint a gép. Konkrétan rálinkelt egy akkora harcsa, mint egy atom-tengeralattjáró! Ketten tartottuk a botot, a damil meg csak úgy visított!
Kinga némán kortyolt egyet. Lalira ránehezedett a csend, és a saját prémium aftershave-je meg a kocsmaszag keveréke hirtelen nagyon büdös lett a Duna-parti iszap helyett. Gyorsan megpróbálta elterelni a figyelmet a hűtőtáskában lapuló, fagyasztott, sarki közértestől vett hekkről.
– Na és veled mi újság? Történt valami, amíg mi Tibcsivel kiszellőztettük a fejünket?
Kinga hangja sima volt, mint a tükörjég a beszakadás előtt:
– Semmi különös. Csak a Tibcsi felesége, a Zsuzsi hívott.
Lali gyomra egy pillanatra liftezni kezdett, de próbálta tartani a pókerarcot.
– Igen? És mit akart?
Kinga szája szélén megjelent a győzedelmes mosoly. Letette a bögrét, és ledobta a taktikai atomot:
– Csak szólt, hogy a harcostársad múlt kedden pofára esett az elektromos rollerrel, és egy hete szilánkosra tört bokával fekszik a traumatológián.
Olyan sűrű csend lett az előszobában, hogy hallani lehetett, ahogy Lali agyában leég a biztosíték. A kapitális harcsa, a férfias küzdelem és a hetek óta tervezett alibi egy másodperc alatt porladt el. Lali kétségbeesetten próbált rájönni, hogy a kvantumfizika törvényei szerint létezhet-e olyan párhuzamos dimenzió, ahol Tibcsi egyszerre van nyakig gipszben a kórházban és tekeri a damilt a stégen.
– Hát… – nyelt egy hatalmasat, miközben az egyik érintetlen bot tompa puffanással kicsúszott a kezéből a padlóra. Felnézett Kingára, bedobta a legártatlanabb kiskutya-nézését, és megpróbálta kimaxolni a menthetetlent: – Tudod, milyen a Tibcsi… Ő egy spártai. Egy igazi barát. Begipszelt lábbal, mankóval is megszökött a kórházból az éjszaka közepén. Csak azért, hogy tartsa nekem a reflektort a sötétben. Ezt te nem értheted, szívem.
