Amikor a hétéves unokám eltemetett a szabadnapjáért
A fiamék hajnali távozása inkább hasonlított egy kommandós akcióhoz, mint családi búcsúzkodáshoz. Sietős puszik a félhomályban, egy hűtőre csapott papírfecni a vészhelyzeti számokkal, majd a bejárati ajtó kattanása. Ott maradtam egyedül a hétéves Marcival és egy előttünk álló, végtelennek ígérkező nappal.
Reggel hétkor aztán a gyerekszobából olyan szívfacsaró, mélyről jövő nyöszörgés hallatszott, mintha a középkori pestis összes tünete egyszerre csapott volna le a házra. Amikor benyitottam, Marci a takaró alá fúródva, sápadt arccal pislogott rám, mint egy magára hagyott kiskutya. Fájt a torka, szorított a hasa, és a feje is „elviselhetetlenül nehéz” volt.
A nagypapai szívem azonnal elolvadt.
– Jól van, kincsem, ma itthon maradsz. Eszedbe se jusson ilyen betegen suliba menni – mondtam lágyan, és már indultam is a konyhába, hogy összedobjak egy gyógyító hársfateát.
Ám amint kimondtam a felmentő ítéletet, a rejtélyes kór gyanús sebességgel elpárolgott. Mire a víz felforrt, a „haldokló” betegnek már hűlt helye volt. A nappaliba belépve azt láttam, hogy Marci teljes tüdőből brümmögve, a szőnyegen térdelve versenyezteti a kisautóit.
Lekváros kenyérre kent és bekapott a kis zsivány. Egy Oscar-díjas alakítás áldozata lettem. De hát az ember nem azért nagypapa, hogy szigorú legyen; elmosolyodtam, főztem egy erős feketét, és elkönyveltem, hogy ma egy békés, palacsintázós, mesenézős napunk lesz.
A hamis idill délután kettőkor omlott össze, amikor a csengő olyan élesen hasított a csendbe, hogy a kávém majdnem a plafonon kötött ki.
Óvatosan az ablakhoz osontam, két ujjal félrehúztam a függönyt, és a vér megfagyott az ereimben. A kapuban az osztályfőnöke állt.
– Ki az, nagypapa? – kérdezte Marci a földön ülve, miközben épp egy műanyag T-Rexet próbált begyömöszölni a játék dömperbe.
A pániktól kapkodva fordultam felé:
– Te jó ég, Marci, a tanító néni az! Biztosan aggódik, amiért nem mentél iskolába. Gyorsan, spuri vissza az ágyba, húzd a fejedre a takarót, köhögj nagyokat, és tettesd a beteget! Ne bukjunk le!
Marci meg sem rezzent. Nem rohant, nem esett pánikba. Csak lassan felemelte rám azokat a hatalmas, ártatlan, reggel még „fájdalomtól csillogó” szemeit, és végtelen nyugalommal így szólt:
– Nagypapa… szerintem inkább neked kéne gyorsan elbújnod. Tegnap azt mondtam a tanító néninek, hogy azért nem megyek ma iskolába, mert ma van a temetésed.
Ott, a halkuló csengőszóban állva jöttem rá, hogy a hétéves unokám nemcsak egy zseniális színész, de egy hidegvérű, előrelátó stratéga is, aki a tökéletes lógás érdekében gondolkodás nélkül elhantolta a saját nagyapját.
