Vasárnap délután, a totális, kompromisszummentes semmittevés órája. Az a fajta nap, amikor a legnagyobb fizikai teljesítményünk abból állt, hogy a hálószobai ágyból átvonszoltuk magunkat a nappali kanapéjára.
Épp azon vívódtam, hogy a kényelmes testhelyzetemet feláldozva kimenjek-e a konyhába megmelegíteni a kihűlő kávémat, vagy törődjek bele a sorsomba, amikor feltűnt, hogy a férjem meredten bámul. Ott ült a kanapé másik végén, kezében egy félig megevett sajtos rúddal, és percek óta pislogás nélkül pásztázott.
Ismerem ezt a nézést. Ez az a filozofikus, merengő arckifejezés, amivel be szokta jelenteni a legújabb agyament ötleteit – például, hogy mi lenne, ha felmondanánk, és alpakkákat tenyésztenénk a Bakonyban, vagy hogy miként élnénk túl egy zombiapokalipszist az IKEA raktárában.
Ezúttal viszont letette a sajtos rudat – ami már önmagában jelezte a helyzet komolyságát. Közelebb csúszott hozzám, gyengéden megfogta a kezem, és olyan drámai komolysággal nézett a szemembe, mintha az élet értelmét akarná feltárni előttem.
– Kicsim… te miért jöttél hozzám feleségül? – kérdezte hirtelen, mély, bársonyos hangon.
Egy friss házas ilyenkor talán elolvadt volna, és romantikus vallomásba kezd. De mi már túl vagyunk egy teljes lakásfelújításon, egy durva közös ételmérgezésen és számtalan lapra szerelt bútor okozta idegösszeomláson. Ismerjük egymás minden hibáját, így tőlem nem számíthatott szirupos ömlengésre.
– Mert hülye voltam – vágtam rá rezzenéstelen arccal.
Vártam a teátrális sértődést vagy a poénkodást. Ehelyett a férjem arca teljesen kisimult, mélyen fellélegzett, és olyan őszinte megkönnyebbüléssel mosolyodott el, mintha épp egy többtonnás szikla gördült volna le a mellkasáról.
– De jó… akkor megnyugodtam – mondta halkan.
Kissé felvontam a szemöldököm, és gyanakodva néztem rá.
– Ezt meg hogy érted? Miért nyugodtál meg?
Szorosabban megszorította a kezemet, és egy sokat látott, bölcs tibeti szerzetes végtelen nyugalmával a hangjában válaszolt:
– Tudod, drágám… a barátaink mindig azzal jönnek, hogy a párok azért válnak el tíz év után, mert elmúlik a szerelem. – Itt tartott egy hatásos szünetet. – Viszont a hülyeség… na, az egy életre szól. Az nem múlik el soha.
Ahogy ott ültünk egymás kezét fogva a kanapén, rájöttem, hogy a kávém végleg jéghideggé vált, de a házasságunk – a maga sajátos, kicsit szarkasztikus módján – tökéletesen működik.
