A laktanya udvarán feszült a hangulat. Az őrmester idegesen toporog, mert bejelentették, hogy a tábornok bármelyik pillanatban megérkezik. A katonák sorakozóban, az újoncok remegnek, mint a nyárfalevél.
– Kovács honvéd! – ordítja az őrmester. – Kimenni az épület elé, és figyelni, mikor érkezik a tábornok!
– Igenis, őrmester úr! – szalad ki az újonc, majd egy perc múlva visszajön.
– Őrmester úr, senkit se látok.
– Akkor álljon vissza, és figyeljen tovább, amíg nem érkezik meg! – üvölti az őrmester, már látszik rajta a feszültség.
Az újonc újra kimegy. Nézelődik, piszkálja a sapkáját, aztán a távolban megpillant egy elegáns férfit, aki komótosan sétál az épület felé, csillogó kitüntetésekkel, egyenruhában.
Az újonc közelebb lép, és barátságosan odaszól:
– Hé, haver! Nem te vagy a tábornok?
A férfi kissé döbbenten megáll, felvonja a szemöldökét:
– De… én vagyok a tábornok.
Az újonc nagyot sóhajt, vállon veregeti a tábornokot, és a legőszintébb hangon mondja:
– Hát, pajtás… nem szeretnék most a bőrödben lenni! Az őrmester már kétszer is keresett!
