Pedig milyen logikus lenne halászással elütni az időt.
A nagy földrajzi felfedezésekről szóló könyvekben gyakran olvashatjuk, hogy például Ferdinand Magellán hajósai az első világ körüli útjuk során a nyílt óceánon gyakran inkább a saját cipőjüket ették.
De valamiért nem fogtak és nem ettek halat, pedig ebből elvileg bőven lett volna körülöttük.
A kérdés az, hogy miért? Miért éheztek gyakran a vitorlás hajók tengerészei a régi időkben, miért rágcsálták a bőröveket, és miért kerülték a frissen fogott halak fogyasztását?
Ennek több magyarázata is van. Az alábbiakban ezeket sorolom fel.
Először is, például a spanyol és portugál tengerészek teljesen ismeretlen vizekre utaztak, ahol korábban egyetlen európai sem járt. Ma már a biológusok több mint 40 ezer féle óceáni halfajt különböztetnek meg. A múlt tengerészei viszont fogalmuk sem volt, hogy milyen halak élnek ott: ehetőek, nem ehetőek, mérgezőek, nem mérgezőek.
A tengerészek számára a mai napig iszonyatos rémálom a ciguatera – egy súlyos, halálos betegség, amelyet a trópusi halakban található ciguatoxin nevű méreg okoz. Szerencsére ma már tudjuk, hogy mely halak ennek a leggyakoribb hordozói.
De a parttól több ezer mérföldre egyetlen kapitány sem merte megkockáztatni a legénysége életét. Ezért tiltották meg az óceáni halak fogyasztását.
Ugyanezek a spanyolok, mint buzgó katolikusok, amikor kifogtak egy óceáni halat, akkor ezüst keresztet tettek rá – mondván, így „ehetővé” válik. A halak toxicitását úgy is ellenőrizték, hogy a darabkáit sirályoknak dobták, vagy legyeknek hagyták a fedélzeten: csak hát hol találsz sirályokat vagy legyeket az óceán közepén?
A tengerészek ősidők óta tudták, hogy a túlzott halfogyasztás rosszulléthez vezethet. Ahogy később a tudósok megállapították – a nyomelemek (például a foszfor) és az A-vitamin túladagolása miatt.
Azt is meg kell jegyezni, hogy a hal elkészítése egy fa karavellán nem egyszerű feladat. Sütni nem lehet – nincs tűzifa és tűzhely. Ha pedig ez nem lenne elég, a tengeri halak feldolgozása és főzése sok értékes édesvizet igényelne a hajón.
Ráadásul a szokatlan ételek, például az egzotikus halak fogyasztása könnyen gyomorrontáshoz vezethet. Még akkor is, ha maga a hal teljesen ehető. Ilyesmire pedig egyetlen hajóskapitánynak sincs szüksége a legénysége körében.
Különleges tengeri babonák is voltak a vízi élőlények fogyasztásával kapcsolatban. Például a cápát nem ették a tengerészek, mert undorító dögevőnek, óceáni hiénának tartották. A delfineket nem halászták – mert tengeri talizmánnak tartották!
Ne felejtsük el azt sem, hogy a nagy földrajzi felfedezések idején a tengeri útvonalak gyakran az úgynevezett „ló” (déli és északi 30-40.) szélességi körökön, azaz holt zónákon haladtak át, ahol vagy egyáltalán nincs hal, vagy nagyon ritka.
Általánosságban elmondható, hogy a nyílt óceánon a halak gyakran nagy mélységben tartózkodnak – a XV-XVII. századi eszközökkel, a vitorlás hajó gyors haladása mellett viszonylag kevés esély van a kifogásukra.
A vitorlák leengedése és a célzott megállás pedig nem volt a tengerészek ínyére – jobb volt gyorsabban eljutni a célállomásra, és ott jóllakni. A halrajok üldözése a széljáráshoz erősen kötött vitorlás hajóval szintén nem volt célszerű, ezt valószínűleg te magad is megérted.
És még egy dolog – a nagy földrajzi felfedezések idején a tipikus vitorlás hajókon egyszerűen nem voltak halászok. A legénység minimális volt. Minden matróz állandóan el volt foglalva valamivel, és nem volt ideje a halászatra. forrás
