Szombat reggel, a béke abszolút szigete. Az a fajta ritka, szent pillanat, amiért az ember hétfőtől péntekig elviseli a végeláthatatlan meetingeket és a lélekölő ingázást. A napfény épp csak elkezdte melengetni a terasz deszkáit, én pedig a kedvenc, ezer sebből vérző – ragasztószalaggal és tiszta reménnyel egyben tartott – bögrémből kortyolgattam a feketét. Az egyetlen komoly dilemmám az volt, hogy elindítsam-e a fűnyírót, vagy hivatkozzak a biodiverzitásra és a méhecskék jólétére legalább jövő keddig.
Ezt a tökéletes, zen-közeli csendet hasította ketté egy olyan monumentális, világfájdalmas sóhaj a kerítés felől, mintha egy gőzgép fújtatott volna fel utoljára a roncstelepen.
Átnéztem. Lali szomszéd úgy roskadt rá a drótkerítésre, mint aki most tudta meg, hogy az adóhatóság visszamenőleg megadóztatja a hétvégi pihenést. A tekintetében olyan mély, kozmikus üresség derengett, hogy még a diófán fészkelő verebek is elnémultak ijedtükben, a szomszéd macskája pedig mozdulatlanná dermedve figyelte a drámát.
Azonnal beindult a fantáziám. Mi történhetett? Megadta magát a hűtőkompresszor, és megmelegedett az összes sör? Vagy netán rájött a felesége, hogy mennyiért vette valójában azt a fúrógépet, amire ráfogta, hogy „akciós volt a piacon”?
– Mi a baj, Lajos? – kérdeztem óvatosan, felkészülve a legrosszabbra. – Csak nem valami komoly?
Lali lassan, mint egy lassított felvételen mozgó lajhár, felém fordította a megtört arcát. A szemeiben egy görög tragédia összes fájdalma sűrűsödött össze, amikor drámai suttogással megszólalt:
– De… nagyon komoly. A nejem… elutazik a barátnőivel két hétre a Balatonra.
Megállt bennem az ütő, de nem a bánattól. Két hét? Egyedül a házban? Hiszen ez maga a Kánaán! Nincs „vidd ki a szemetet”, nincs „miért a földön van a zoknid”, és a tévében is az megy, amihez épp kedve van, ráadásul olyan hangerőn, hogy a falak is beleremegnek. Ez a házasemberek meg nem énekelt szabadságharca, a tökéletes főnyeremény!
– És te emiatt akarsz most látványosan összeomlani? – kérdeztem döbbenten, keresve a rejtett kamerákat.
Lali ekkor még mélyebbre eresztette a vállát, de a szeme sarkában egy tizedmásodpercre felvillant a zsenik ravaszsága. Közelebb lépett a kerítéshez, vetett egy óvatos pillantást a konyhaablakuk felé, és szinte alig hallhatóan odasúgta:
– Psszt, te amatőr… Ha meglátja, hogy örülök, kicsomagol és marad.
Azzal visszafordult, és a világ legszomorúbb lépteivel, a lábát húzva elindult a háza felé, hogy folytassa az Oscar-díjas alakítást a nappaliban. Én meg csak álltam ott a teraszon, és némán emeltem meg a csorba bögrémet a Mester előtt.
