Az ókori hadviselés számtalan grandiózus ütközetet hozott, amelyek során olykor egyetlen nap alatt ezrek vesztették életüket.
Csak a Római Birodalom mintegy 900 évnyi hadakozás alatt körülbelül 885 000 katonát veszített, míg a görög világ 500 év harcai során nagyjából 305 000 főt. Cannae-nál a római hadsereg gyakorlatilag megsemmisült: mintegy 50 000 halott maradt a mezőn – felfoghatatlan mennyiségű holttest.
Mindez olyan korban történt, amikor buldózerek és nehézgépek híján a terep megtisztítása kizárólag kézi erővel zajlott. Minél több idő telt el a csata után, annál nehezebbé vált a maradványok eltávolítása. Innen adódik a nyugtalanító kérdés: mi lett a testek sorsa a nagy ütközeteket követően?
Három fő forgatókönyv szerint intézték el a csaták utóéletét.
Az első: sok holttestet egyszerűen hátrahagytak. Szomorú tény, de emberek ezrei tűntek el így a történelem emlékezetéből – arc és név nélkül –, csontjaikat a föld és a dögevők kapták meg. A perzselő nap alatt gyorsan bomlottak, a keselyűk és más ragadozók prédájává válva.
A harcmezőt a csata után gyakran fosztogatók járták be fegyverek és értékek reményében; a testeket többnyire akkor hagyták veszni, ha nem akadt senki, aki eltemesse őket. A rómaiak sokszor szándékosan hagyták az ellenség halottait a helyszínen – a megalázás és az elrettentés eszközeként.
A vérrel és belsőségekkel átitatott sárban, dögevők által tépett testek százainak látványa iszonyatos lehetett. A modern háborúk bizonyos értelemben „sterilebbnek” hatnak az ókor kaotikus vérengzéseihez képest.
Krónikák szerint a csaták után óriási légyfelhők lepték el a környéket, a településeket ellepték a rovarok, a földeket lárvák borították. A szag kibírhatatlan volt. (Egyszer az udvaromban elhullott egy sün – a kert hetekig bűzlött. Nehéz elképzelni, milyen lehetett több száz test közepette.)
A rangosabbak – tábornokok, lovagok, hősnek tartott harcosok – földi maradványait általában megkeresték, és elkülönítve temették el. Még ha ezrek maradtak is kint a mezőn, az előkelők nem a közkatonákkal együtt osztoztak a sorsukon. Ellenséges vezérek és királyok holttestét is gyakran összegyűjtötték – tiszteletből, vagy hogy kézzelfogható bizonyítékát adják haláluknak.
Már az ókorban is tiszteletlenségnek számított temetetlenül hagyni a halottakat. Előfordult – dacból vagy kényszerből –, de senki sem érezte magát jól attól, hogy a napra hagyja őket.
A gyakorlatban két fő módszerrel számolták fel a tetemeket.
Első: a tömegsírok. A történészek és régészek számos csatamezőn találtak hatalmas, csontokkal tele gödröket. A testeket ide vonszolták, és minden különösebb szertartás nélkül földelték el – gyors és viszonylag hatékony, de embert próbáló megoldás. A „piszkos munkát” rendszerint rabszolgákra vagy a környékbeliekre bízták; a sérült, sokszor már bomló testek métereken át való hurcolása kimerítő feladat volt.
Kisebb ütközetek után olykor fegyverszünetet kötöttek, és mindkét fél veszély nélkül eltemethette a saját halottait – efféle egyezségek a modern háborúkban sem ismeretlenek.
Második: a tömeges hamvasztás. A csatateret megtisztítandó, óriási máglyákat emeltek, a testeket odavitték és a tűzre vetették. Gyorsabb és „tisztább” eljárás volt, mint a temetés, bár a munka nem lett könnyebb, az égett hús szaga pedig iszonyatos lehetett. A végeredmény hamuréteg volt, nem pedig ezernyi testtel teli gödör. Feljegyzések szólnak égig érő füstoszlopokról, és a környékre leülepedő vékony hamuról – emberi maradványok poráról.
A nagy ókori csaták utóhatásai hátborzongatóak voltak, a helyreállítás pedig embert felemésztő munka. Az emberek – kézi erővel és igavonó állatokkal – kénytelenek voltak eltemetni vagy elégetni százakat, akár ezreket.
A legrosszabb forgatókönyv mindig az volt, ha a mezőn hagyták a halottakat, hadd rohadjanak a napon. Szerencsére ez ritkán volt cél, mert senkinek sem állt érdekében. Mégis, számtalan ember tűnt el így: névtelen tömegsírokban vagy hamuként, végleg kicsúszva a történelem emlékezetéből.
